(1833 - 1904) LOTZ Károly

Képzőművészeti Társulat Lotz halálakor kiadott gyászjelentésében ez olvasható: „A legnagyobbak közt is nagymester, egy ragyogó világot hordozott magában, melynek kincseit pazar kézzel szórta reánk életében és most, hogy a vértanúk béketűrésével viselt hosszú szenvedései után visszahozhatatlanul elhagyott bennünket, most érezzük csak, hogy szeplőtelen lelkében a Művészet és a Tisztaság géniusza költözött el körünkből, akinek elmúlását együtt siratják velünk mindazok, akik őt mint Embert szerették, tisztelték és csodálták.” Ez a néhány méltató sor szemléletesen jelzi azt a kivételes helyet, amelyet Lotz Károly a magyar képzőművészeti panteonban elfoglalt, jelentősége pedig akkor érthető meg igazán, ha figyelembe vesszük, hogy vele egy időben milyen sok kimagasló tehetségű, európai színvonalú magyar festő dolgozott itthon. Néhány név az igazán exkluzív listából: Székely Bertalan, Madarász Viktor, Benczúr Gyula – ők a történelmi festészet területén szereztek hírnevet –, Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál vagy Paál László az új természetszemlélet irányzatainak hazai meghonosítói és képviselői. Lotz Károlyt mind a közönség, mind a szakemberek a korszak egyik legnagyobb művészeként tartják számon, ezért neve méltóképpen egészíti ki az előkelő névsort. Máig tartó népszerűségének legfőbb oka grandiózus – több ezer grafikát és festményt, valamint közel száz falképet számláló – életműve, amelyből egy idilli világ képe tárul elénk. Szépség, báj és derű hatja át figuráit, kompozícióit és tájait, s művein keresztül egy titkon áhított rejtett világba pillanthatunk be, amelyre lelkünk mélyén talán mindannyian vágyunk, amelyben a világgal és önmagával harmóniában élő emberi lélek szépsége bontakozik ki. Lotz érzelmes, romantikus és szelíd természetéhez ez a világ illett, műveinek hangvétele lírai, ritkán melankolikus, inkább életörömöt, vidámságot sugárzó. A közönség hálás örömmel jutalmazta ezt a szemléletmódot, amit fényesen bizonyít az a szeretet és tisztelet, amely egész életén át övezte. Megkapta a legmagasabb elismeréseket mind a kritikus szakértők, mind a laikusok részéről. Szerették, mert szeretetreméltó, békés természetű, szerény ember volt, akit a zajos ünneplés riasztott, ha tehette, ezek elől inkább elmenekült.

Lotz Károlyt mind a mai napig elsősorban a magyar falképfestészet megteremtőjeként és legismertebb képviselőjeként tartják számon. A XIX. század utolsó négy évtizedében rangos európai nagyvárossá fejlődő Budapest rengeteget köszönhet neki, hiszen alig van ez idő tájt emelt középület és magánpalota, amely ne büszkélkedhetne Lotz egy-egy freskójával. Megszámlálhatatlan mennyiségű falképén többnyire a görög-római vagy a magyar mitológia szereplői, vagy egy-egy művészeti ágat vagy foglalkozást szimbolizáló allegorikus alakok tűnnek fel.

Megformálásukban csodálatos könnyedség, báj és elegancia érvényesül, ezáltal lírai, sokszor meseszerű hangulatot keltve a nézőkben. Falképei, a bravúros mesterségbeli tudás révén, jelentősen hozzájárultak a közönség művészeti ismereteinek bővítéséhez, ugyanis a mondanivaló többségének megértése olykor komoly irodalmi és történelmi tájékozottságot kívánt, a stílusbeli sokféleség pedig – kora középkor, reneszánsz, barokk – szükségszerűen felkeltette a régi korok művészete iránti érdeklődést. Nemzeti tematikájú – részben a magyar mitológiát, részben a magyar történelmet feldolgozó – művei pedig szerepet játszottak a hazafias érzések ébrentartásában, mely különösen fontos volt a szabadságharc leverése miatt elkeseredett és félelemben tartott magyarság számára az 1860-as években.

Falképfestői munkássága mellett – melynek során több száz tanulmány készült a grafika műfajában – Lotz táblaképfestészete is igen jelentős. Olajfestményeit áttekintve láthatjuk, hogy a festészet szinte minden műfajában dolgozott. Korai életképein és tájképein a pusztai romantika világát idézte fel csikósokkal, betyárokkal és az ott élő emberek mindennapi életéből vett jelenetekkel, egyedülálló tehetséggel adva vissza a táj és az életképek hangulatát. Arcképei mindig elkerülték mind a túlzottan realista, mind a túlzottan idealizált, romantikus látásmódot, mivel modelljeit, híresen szép nőalakjait a saját valóságlátása szerint ábrázolta. Aktjai gyönyörködtetnek, s kihasználva a műfaj változatosságát, hol kacérság, hol távolságtartó hűvösség, hol érzéki szépség sugárzik belőlük.
...

A festő életrajza

1833    Homburg von der Höhe nevű német kisvárosban, december l6-án született Lotz Károly, Höflich Antónia és Lotz Vilmos nyolcadik gyermekeként.

1842    Édesapja halála miatt a család Magyarországra települ.

1846–1847    A pesti kegyesrendiek szerzetesi iskolájába jár.

1848–1850    Marastoni Jakab Nagyhíd utcai festőiskolájában tanul.

1852    Beiratkozik a Bécsi Művészeti Akadémiára, először a szobrászatra jelentkezik, majd átiratkozik a festészeti tanszékre, és Karl Rahl tanítványa lesz.

1852–1863    Bécsben él, ahol Karl Rahl tanítványaként falképmegbízásokat vállal.

1858    A Rahl-iskola tagjaként részt vesz a bécsi görögkeleti templom falképeinek elkészítésében.

1863    Hazatelepül Magyarországra.

1864    Karl Rahl visszahívja Bécsbe és a tanítványokhoz csatlakozva megfesti az Arsenal fegyvermúzeumának falképeit, majd a Todesco-palota freskóit.

1864–1866    Ismét hazatér és bekapcsolódik a nagyszabású falképfestési munkákba.Legkorábbi megbízásai a Vigadó és a Nemzeti Múzeum freskóinak elkészítése, Than Mórral közösen.

1882    Az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde tanára lesz.

1885    A Női Festőiskola igazgatójává választják.

1891    Megnősül, felesége Jakobey Károly festő özvegye, Ónody Anna. Jakobey három gyermekét, Viktort, Ilonkát és Kornéliát adoptálja.

1896    Súlyosan megbetegszik, és felgyógyulása után Kornéliával Olaszországi tanulmányutat tesz.Ferenc Józseftől megkapja a Szent István-rend kiskeresztjét.

1897    A második Festészeti Mesteriskola tanárává nevezik ki.

1898    Nagy ünnepséget rendeznek tiszteletére az Iparművészeti Múzeumban.A Képzőművészeti Társulat alelnöke lesz.

1899    Ferenc Józseftől megkapja a Pro litteris et artibus díszjelvényt.

1896        A millenniumi ünnepségek alatt súlyos betegen fekszik, mert az Országház falképeinek megfestésekor megfázott. Egészsége ettől kezdve fokozatosan romlott.

1902    A Drezda melletti Hirsch szanatóriumban ápolják, utána visszatér az egészsége, és még számos arcképet fest. Bekapcsolódik a Szépművészeti Múzeum munkálataiba, de már csak két vázlatot tud elkészíteni.

1904    Október 13-án, 71 éves korában szívgyengeség következtében meghal.Október 15-én ravatalozták fel a Műcsarnokban, majd eltemették a Kerepesi temetőben, a Deák Mauzóleum melletti sírhelyen. A búcsúbeszédet legjobb barátja, Székely Bertalan mondta.

Részlet a „A Magyar Festészet Mesterei” köteteiből (Kossuth Kiadó)

Képzőművészeti Társulat Lotz halálakor kiadott gyászjelentésében ez olvasható: „A legnagyobbak közt is nagymester, egy ragyogó világot hordozott magában, melynek kincseit pazar kézzel szórta reánk életében és most, hogy a vértanúk béketűrésével viselt hosszú szenvedései után visszahozhatatlanul elhagyott bennünket, most érezzük csak, hogy szeplőtelen lelkében a Művészet és a Tisztaság géniusza költözött el körünkből, akinek elmúlását együtt siratják velünk mindazok, akik őt mint Embert szerették, tisztelték és csodálták.”i Ez a néhány méltató sor szemléletesen jelzi azt a kivételes helyet, amelyet Lotz Károly a magyar képzőművészeti panteonban elfoglalt, jelentősége pedig akkor érthető meg igazán, ha figyelembe vesszük, hogy vele egy időben milyen sok kimagasló tehetségű, európai színvonalú magyar festő dolgozott itthon. Néhány név az igazán exkluzív listából: Székely Bertalan, Madarász Viktor, Benczúr Gyula – ők a történelmi festészet területén szereztek hírnevet –, Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál vagy Paál László az új természetszemlélet irányzatainak hazai meghonosítói és képviselői. Lotz Károlyt mind a közönség, mind a szakemberek a korszak egyik legnagyobb művészeként tartják számon, ezért neve méltóképpen egészíti ki az előkelő névsort. Máig tartó népszerűségének legfőbb oka grandiózus – több ezer grafikát és festményt, valamint közel száz falképet számláló – életműve, amelyből egy idilli világ képe tárul elénk. Szépség, báj és derű hatja át figuráit, kompozícióit és tájait, s művein keresztül egy titkon áhított rejtett világba pillanthatunk be, amelyre lelkünk mélyén talán mindannyian vágyunk, amelyben a világgal és önmagával harmóniában élő emberi lélek szépsége bontakozik ki. Lotz érzelmes, romantikus és szelíd természetéhez ez a világ illett, műveinek hangvétele lírai, ritkán melankolikus, inkább életörömöt, vidámságot sugárzó. A közönség hálás örömmel jutalmazta ezt a szemléletmódot, amit fényesen bizonyít az a szeretet és tisztelet, amely egész életén át övezte. Megkapta a legmagasabb elismeréseket mind a kritikus szakértők, mind a laikusok részéről. Szerették, mert szeretetreméltó, békés természetű, szerény ember volt, akit a zajos ünneplés riasztott, ha tehette, ezek elől inkább elmenekült.

Lotz Károlyt mind a mai napig elsősorban a magyar falképfestészet megteremtőjeként és legismertebb képviselőjeként tartják számon. A XIX. század utolsó négy évtizedében rangos európai nagyvárossá fejlődő Budapest rengeteget köszönhet neki, hiszen alig van ez idő tájt emelt középület és magánpalota, amely ne büszkélkedhetne Lotz egy-egy freskójával. Megszámlálhatatlan mennyiségű falképén többnyire a görög-római vagy a magyar mitológia szereplői, vagy egy-egy művészeti ágat vagy foglalkozást szimbolizáló allegorikus alakok tűnnek fel.

Megformálásukban csodálatos könnyedség, báj és elegancia érvényesül, ezáltal lírai, sokszor meseszerű hangulatot keltve a nézőkben. Falképei, a bravúros mesterségbeli tudás révén, jelentősen hozzájárultak a közönség művészeti ismereteinek bővítéséhez, ugyanis a mondanivaló többségének megértése olykor komoly irodalmi és történelmi tájékozottságot kívánt, a stílusbeli sokféleség pedig – kora középkor, reneszánsz, barokk – szükségszerűen felkeltette a régi korok művészete iránti érdeklődést. Nemzeti tematikájú – részben a magyar mitológiát, részben a magyar történelmet feldolgozó – művei pedig szerepet játszottak a hazafias érzések ébrentartásában, mely különösen fontos volt a szabadságharc leverése miatt elkeseredett és félelemben tartott magyarság számára az 1860-as években.

Falképfestői munkássága mellett – melynek során több száz tanulmány készült a grafika műfajában – Lotz táblaképfestészete is igen jelentős. Olajfestményeit áttekintve láthatjuk, hogy a festészet szinte minden műfajában dolgozott. Korai életképein és tájképein a pusztai romantika világát idézte fel csikósokkal, betyárokkal és az ott élő emberek mindennapi életéből vett jelenetekkel, egyedülálló tehetséggel adva vissza a táj és az életképek hangulatát. Arcképei mindig elkerülték mind a túlzottan realista, mind a túlzottan idealizált, romantikus látásmódot, mivel modelljeit, híresen szép nőalakjait a saját valóságlátása szerint ábrázolta. Aktjai gyönyörködtetnek, s kihasználva a műfaj változatosságát, hol kacérság, hol távolságtartó hűvösség, hol érzéki szépség sugárzik belőlük.

iJegyzetek

 

 

Ybl Ervin: Lotz Károly élete és művészete. Budapest 1938. 71. old.

 
Hirdetés
smArt web design
fbPixel