|
Barcsay Jenő a huszadik századi magyar művészet messze kimagasló alakja, hat évtizeden át erkölcsi és szakmai mércéje, közvetve és közvetlenül generációk meghatározó mestere.
Életrajza szakmai életrajz, mert amióta tizenkilenc esztendős korában, 1919-ben elhagyta erdélyi szülőföldjét és a Képzőművészeti Főiskola növendéke lett, biográfiájának fordulatai és eseményei kizárólag pályafordulatok és a művészet történetének eseményei. Családot nem alapított, gyermekei nem voltak, privát életéről említésre méltót nem jegyeztek fel. Olyannyira csak a hivatásának élt, személyes históriája olyannyira egy, a közösségnek alkotó festő históriája, hogy a könyvvégi életrajzban sem találni egyebet, mint kiállítások, ösztöndíjak, megbízások és elismerések adatait.
Ez a história azonban már a kezdeteknél sem tipikus. A néhány évig magánpatrónus által támogatott, ennek megszűntével később annál többet nélkülöző növendéket Vaszary János osztályába vették fel, ahonnan két év múlva Rudnay Gyulához kérte át magát. Minthogy a kortárs művészéletrajzok jobbára ellentétes irányú főiskolai mozgásokról tudósítanak, minthogy Vaszary és Rudnay a kor talán két legtekintélyesebb, de talán legkülönbözőbb főiskolai tanára volt, érdemes közelebbről megismerni azt az évtizedet, amely mesterünk főiskolai felvételijétől huszonkilences, második párizsi ösztöndíjáig tartott.
...
A festő életrajza
1900 január 14-én született a Kolozs megyei Katona községben. Apja körjegyző; iskoláit Kolozsváron, Szamosújváron és Nagyenyeden végzi.
1919 Tanítói oklevelet szerez Nagyenyeden.
1919-1924 A képzőművészeti főiskola növendéke Vaszary János, majd Rudnay Gyula osztályában.
1925 Első kollektív kiállítása az Ernst Múzeumban. Megkapja a Szinyei Társaság Nemes Marcell-jutalmát.
1926 Hódmezővásárhelyen, Makón dolgozik.
1926-1927 Állami ösztöndíjjal Párizsba, onnan Olaszországba utazik.
1929-től Nyarait a szentendrei művésztelepen tölti.
1929-1930 Második állami ösztöndíját kapja Párizsba.
1931-1945 Iparostanonc iskolai (nem rajz) tanár.
1932 Kiállítás a Tamás Galériában.
1941 Kiállítás az Ernst Múzeumban.
1944 Kiállítás az Alkotás Művészházban.
1945-től Az anatómia és a szemléleti látszattan tanára a Magyar Képzőművészeti Főiskolán.
1947 Kiállítás a Művész Galériában.
1949 Mozaikterv, első monumentális munkája. Kivitelezett formáját 1965-ben Asszonyok címmel állították ki a Műcsarnokban, 1967-ben állították fel a miskolci egyetem központi könyvtárában.
1953 Megjelenik a Művészeti anatómia, amely utóbb sok kiadást ér meg és nemzetközi hírű tankönyvvé válik a művészoktatásban.
1954 Kossuth-díj.
1957 Kiállítása a Nemzeti Szalonban.
1958 Megjelenik az Ember és drapéria című könyve.
1964 A velencei biennále magyar pavilonjának kiállítója (Csohány Kálmánnal és Segesdi Györggyel). A Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze.
1966 Megjelenik Forma és tér című könyve.
1968 Márványmozaik a Hevesi Sándor téri (akkor Nemzeti) színház előcsarnokában.
1969 A Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze.
1970 Kiállítás a Nemzeti Galériában.
1974 Kétrészes üvegmozaik az újpesti uszoda előcsarnokában.
1975 Üvegmozaik a szentendrei Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár előcsarnokában.
1978 Megnyílik az állandó Barcsay-gyűjtemény Szentendrén.
1982 Kiállítás a Műcsarnokban.
1985 Kossuth-díjjal tüntetik ki.
1987 Neves kortársak köszöntő írásaival megjelenik a Tisztelet a mesternek. Születésnapi levelek Barcsay Jenőhöz című bibliofil kötet Szentendrén (Szerk.: Bihari József).
1988 április 2-án halt meg Budapesten.
Részlet a „A Magyar Festészet Mesterei” köteteiből (Kossuth Kiadó)
Barcsay Jenő a huszadik századi magyar művészet messze kimagasló alakja, hat évtizeden át erkölcsi és szakmai mércéje, közvetve és közvetlenül generációk meghatározó mestere.
Életrajza szakmai életrajz, mert amióta tizenkilenc esztendős korában, 1919-ben elhagyta erdélyi szülőföldjét és a Képzőművészeti Főiskola növendéke lett, biográfiájának fordulatai és eseményei kizárólag pályafordulatok és a művészet történetének eseményei. Családot nem alapított, gyermekei nem voltak, privát életéről említésre méltót nem jegyeztek fel. Olyannyira csak a hivatásának élt, személyes históriája olyannyira egy, a közösségnek alkotó festő históriája, hogy a könyvvégi életrajzban sem találni egyebet, mint kiállítások, ösztöndíjak, megbízások és elismerések adatait.
Ez a história azonban már a kezdeteknél sem tipikus. A néhány évig magánpatrónus által támogatott, ennek megszűntével később annál többet nélkülöző növendéket Vaszary János osztályába vették fel, ahonnan két év múlva Rudnay Gyulához kérte át magát. Minthogy a kortárs művészéletrajzok jobbára ellentétes irányú főiskolai mozgásokról tudósítanak, minthogy Vaszary és Rudnay a kor talán két legtekintélyesebb, de talán legkülönbözőbb főiskolai tanára volt, érdemes közelebbről megismerni azt az évtizedet, amely mesterünk főiskolai felvételijétől huszonkilences, második párizsi ösztöndíjáig tartott.
Barcsay a lehető legkevésbé szerencsés pillanatban lépett művészpályára. Tizenkilenc ősze az ellenforradalmat, a fehérterrort jelentette a magyar történelemben, és a provincializmus, az agresszív konzervativizmus, a diszkontinuitás kezdetét a művészeti életben. A minapi, a forradalmakkal többé-kevésbé kompromittálódott korszerű és avantgárd művészetet nem ismerték el, elhallgattatták és emigrációba kényszerítették, a szellemi folyamatokat megakasztották. A Nyolcak, a forradalmi aktivisták, mindazok a mesterek, akiknek a méltó utódját később az érő Barcsayban látja majd a kritika, évekre vagy örökre szétszóródtak Bécs, Moszkva vagy Párizs irányába, nevük, munkásságuk tabu lett, vagy felemlítve inszinuáció tárgya. A hivatalosan felkarolt művészet szellemiségében keresztény-nemzeti volt, ízlésében, stílusában neobarokk konzervativizmus. A Barcsayt megelőző korosztály, a még a világháború előtt induló Szőnyi-Aba-Novák-generáció bizonyos újklasszicista Árkádia-festészetben kereste avantgárd tapasztalatainak hasznosíthatóságát.
Barcsay két főiskolai mestere nem sorolt be később sem. Ami Vaszary Jánost illeti, ő éppen ekkor, a háború végén jutott a közelébe annak a szenvedélyes expresszionista festésmódnak, amely a német századelő, kivált a Die Brücke csoport sajátja, iskolát teremtő nagyhatású érzelmi piktúrája volt. Vaszary sem ekkor, sem később nem engedett az ízlésterrornak, haláláig vállalta az akkor itt már-már megbélyegzőnek számító modern minősítés következményeit - beleértve ez utóbbiba azt is, hogy később eltávolították a főiskoláról.
|
